cukorbeteg
Betegségem naplója
2007. május 2., szerda
Egyből kettőt
Hogy is volt? 1 bogyó, majd 2 ……. (Bárcsak a pénz is ilyen gyorsan sokszorozódna!) Hát igen, szinte fel sem ocsúdtam, és máris szín kavalkádot hoztak össze a gyógyszereim.De ez így összesen is kevesebbe kerül, mint az eddigi egy. Jó-jó nem olyan modern, meg van ez az inzulinrezisztencia is, ami nem tudom pontosan mi, de azzal is kezdeni kéne valamit. Mindegy, bizakodó vagyok, mint mindig, csak nem falnak fel azok a fene bétasejtek! Na de addig is van még időm (legalább pár blognyi), s agyalhatok, vajon mi jobb nekem: 2 bogyó, vagy 1, egy biztosítós modell, vagy esetleg jobban járok, ha többen lesznek? Beszélnek itt össze-vissza, a kuszaság meg nem tisztul a fejemben, de hát szegény embert még az egészségügy is húzza….
Na de evezzünk csak vissza szerény kis cukorbajomhoz, no meg gyarapodó piruláimhoz. Szedtem őket nagy szorgalommal, figyeltem az étkezésemre, csak néha-néha csábultam el, no de csak kicsit!, és még a heti háromszori kocogásomat sem felejtettem el. Ahogy telt-múlt az idő és visszamentem a szokásos ellenőrzésre, mint derült égből Polly fogadtam a hírt, hogy az átlag vércukrom újra magas!!! Mi történt? Ismét kezdődik a korábbi őrület? Na nem, én ezt nem akarom! – hasítottak belém a gondolatok.
Mi sem hiányzott jobban, mint egy újabb probléma, úgyhogy teljesen higgadtan (a gyomromban azonban egy turmix is összeállt volna) visszamentem az orvoshoz, hogy azonnal találjunk ki valamit, vagy bevágok egy francia krémest, az régen is mindig bevált. És amúgy sem akartam ugyanazt a tortúrát végigcsinálni, mint az elején. Nyugalomra intett, és megkérdezte, le tudok-e mondani valamiről az egészségem érdekében?! Természetesen igen, válaszoltam, és kíváncsian néztem rá, nem igazán értettem mire is akar célozni. Erre elővette a receptet, és ráírta az én régi jó gyógyszerem nevét, majd átnyújtotta a lapot, és ezt mondta: Mostantól nem veszi meg a legújabb topánkákat (kacsintott). Én meg pirulva néztem a lábamra, amin éppen egy vadonatúj piros cipellő „ragyogott”! Így vállaltam hát be vércukrom kedvéért a havi 1.500,- fix plusz kiadást.
2007. április 10., kedd
Húsvizit-sokk
Emlékszem, mikor megtudtam, hogy diabéteszem van, alig tudtam abbahagyni az írást, hisz annyi új jelenség és mozzanat volt az életemben, ami nem csak az én, de a családom életvitelére is hatással volt, és ezekhez nem volt könnyű hozzászokni. Régen sem voltam egy könnyen alkalmazkodó típus, ez miért pont így 40 fölött változna… Még szinte fel sem fogtuk mit történt, mikor már az életünk részévé vált. Utólag belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan rossz dolog, mármint ne értsetek félre, nem örülök neki vagy hasonló, de mint mindennek ennek is meg van a jó oldala. Ha nem jön ez a kis cukor, talán sose adom le azt a pár kilót, nem kezdek el rendszeresen tornázni, és nem térek át (családommal együtt) az egészséges táplálkozásra! Barna kenyér, teljes kiőrlésű liszt, sok zöldség, gyümölcs stb. Miért vagyunk eleve így beállítva, hogy vm-nek történnie kell, ahhoz hogy változtatni tudjunk? A lényeg, hogy ha kell megtesszük, még ha nehéz is. Ha már témánál vagyunk, most volt a Húsvét, persze nekünk is roskadásig tele még mindig a hűtőnk, az akkori állapotról ne is beszéljünk. Mintha csak vendégség lenne, érkeznek a kaják mindenhonnan. A nagyiktól, szomszédoktól és még sorolhatnám… És ilyenkor álljunk ellent a kísértésnek, amikor ott a sonka, tojás, torma, és még sok-sok finomság egy karnyújtásnyira tőlem. Na ilyenkor nagyon tudok szenvedni. És a Húsvét csak a hab volt a tortán. Pár héttel az ünnep előtt meghúztam a bokám edzés közben, több se kellett, egyből mentem az sztk-ba, röntgenezzenek meg vagy tudtam is én, csak rakják helyre. Eddig úgy tudtam, nem kell vizitdíjat fizetnem, mert diabéteszes vagyok ugye, és a szokásos rutinon túl más vizsgálatokra nem igen jártam. Na de most szembesültem! Az hagyján hogy az egész napomat bent töltöttem, mert mindenki a röntgenre várt vagy az orvosra, de még másnap is vissza kellett mennem ellenőrzésre, hogy lement-e a duzzanat, és ezért kétszer is ki kellett fizetnem a vizitdíjat, amit eddig egyszer sem kértek! Szóval jól alakultak az ünnepek: sorban állás, bokaficam, várakozás, és még csak enni sem ehettem egy tisztességeset vigasztalás képpen…2007. január 28., vasárnap
Újra Böbe!
Igen tudom, ismét sokáig nem hallattam magamról, de most már szerencsére megint van időm írni. A diabétesszel már teljes békével éljük normális életünket, amennyire csak tudom. Vércukorszint-mérés, mit lehet enni, mit nem, és azt is mikor… Talán ez volt az egyik legnehezebb feladatat, hiszen szeretek enni, (ki nincs ezzel így) és eddig nem is tagadtam meg magamtól a jó falatokat. De most hogy már hozzászoktam a tudatos étkezéshez és a rendszeres tornához hipsz-hopsz leszaladt rólam az a pár kiló. Tehát akad egy kis öröm az ürömben.Nos, hogy más vizekre evezzünk, azért nem minden móka és kacagás manapság. A gyógyszer, amit szedek, és amivel teljesen meg vagyok elégedve, miért is ne lennék, hiszen a szeretett kombim és még bétasejt barát is, megdrágult. Hát ennek egy 2 gyermekes családanya nem örül annyira, mint a legújabb Jimmy Choo modellnek! Januárig még a régi áron lehetett felíratni a gyógyszert, de hát ismernek (-tek) jajj, ez a tegeződés, ki más csúszna le róla, ha nem én. A mindenre elszánt betegek szó szerint megrohamozták a rendelőket, majd a patikákat. Ezt épp a minap panaszolta el az orvosom, hogy alig bírták, annyian jöttek gyógyszert felíratni pár nap alatt.
Nos, én erről lecsúsztam, ahogy kell, szóval most itt állok, pár kilóval, és egy fantasztikus gyógyszerrel könnyebben…
Szóval miután lemaradtam a januári versenyről, melynek nyereménye még a régi áron kiváltható gyógyszerek voltak, és már megint a dokinál ültem, hogy találjunk valami más, olcsóbb gyógyszert. Mondjuk legalább olyan hatékonyat, mint a jól bevált 2 in 1 bogyóim. Találtunk is, no nem ugyanolyat, így hát innentől kezdve nem 1, hanem egyből 2 gyógyszert is szednem kell. Viszonylag könnyen fogadtam a második pirula érkezését…
2006. július 30., vasárnap
Drága Böbe!
Utálom ezt mondani, de már megint igazad volt… Jobban vagyok. Van még mit javulnom (főleg lelkiekben), de a vércukorszintem kifogástalan mértéken áll. Innen írok, a Tisza-tó mellől, leköltöztünk a lányommal néhány hétre. Állandóan a vízben kell vele áznom, és ha ott vagyok, úszom is, amitől eleinte annyira izomlázam volt esténként, hogy alig bírtam megmozdulni. Mostanra viszont már hiányzik a "pancsolásos mozgás". Este hét körül szoktam vízbe csobbanni egyedül, és jól kiúszom magamból az összes bajomat, lassan úszóhártyáim nőnek, és elmehetek bálnának, de már csak egy közepes bálnának, hiszen a mozgás meg az életmódváltás megtette a hatását. Azt nem mondanám, hogy potyognak a kilóim, de öt kiló zsírfeleslegtől végérvényesen sikerült megszabadulnom. Ja, és megjavíttattam a bringámat is, tekerek a tóparton, csak ennyi szúnyog ne lenne… Már használom a Tőled kapott recept-könyvet is, tényleg isteni - és főleg - diétás ételcsodákat lehet belőle kreálni! Az általad (és az orvosom által is) ajánlott gyógyszer pedig a jelek szerint kifogástalanul végzi a dolgát: rendberakta a testem inzulin érzékenységét. Most befejezem az írást, mert vár a gyerkőc, ismét irány a víz! Köszönök mindent, és remélem, mihamarább eljöttök hozzánk a tópartra!2006. június 28., szerda
Csilla bemutatkozik
Hát Böbe jól beharangozott… mikor még nem is bólintottam erre az egészre igazán… na mindegy, ő már csak ilyen marad: nekem "csak" a Böbe, akivel annak idején elcsórtuk a tanáriból a naplót, Duran-Duran-t és Madonnát hallgattunk, és együtt voltunk szerelmesek, általában ugyanabba a pasiba…, Böbe, aki nem ismer lehetetlent, amit a fejébe vesz, annak úgy kell lennie, ha törik, ha szakad. Ti hisztek a Sorsban? Én mostantól igen. Biztos nem véletlen sodort minket egymás mellé ismét. Ja, és amiért ilyen lehangoltak a betűim: én még egészen az elején járok a "felcukrozott" útnak, és még csak ízlelgetem a tényt: cukorbeteg vagyok… (Nem ízlik.) Helyesebben: 2-es típusú cukorbetegségben, betegségtől szenvedek. Jobban mondva nem is szenvedek (hát ez az, semmi panaszom nem volt!), teljesen jól éreztem magam, egészen addig, amíg ki nem vették a veseköveimet, és a vérvételnél kiderült, hogy magas a vércukorszintem… És jajj, Böbikém, most meg fogsz ölni, hogy megint szépítettem a dolgon, de már jóóónéhány hete, sőt, inkább jóóónéhány hónapja tudom, hogy cukorbeteg vagyok… Nem akartam, hogy tudd, mennyire akaratgyenge lettem az elmúlt évek alatt, kishitű, önsorsrontó… Ugyanis hát persze, hogy diétáznom kell(ene), hát persze, hogy vissza kell(ene) fognom a szénhidrátot, a cukrot, hát persze, hogy többet kell(ene) mozognom… CSAKHOGY. Imádok enni. Családi vonás. Nálunk mindenki imád enni. Én simán "leeszem" bármelyik pasit az asztal alá. Sportolni? Arra sajnos nem szoktattak rá a szüleim. És persze eredendő lustaságom is csak támogatni tudja a mozgásszegény életmódom. Kipróbáltam már minden fogyókúrát a káposztalevestől kezdve, de egyiktől sem fogytam, sőt... És a láthatatlan, érezhetetlen "gonosz" is csak stagnál(t) a véremben: a vércukorszintem még mindig magas volt, úgyhogy az orvosom a gyógyszeres terápiát javasolta, amit nem régen el is kezdtem...2006. június 14., szerda
Staféta-blog
Hihetetlen! Tudjátok mekkora a világ? Olyan kicsike, mint egy liliputi hangyának a legkisebb szeplője… És minden, mindennel összefügg. A nagyobbik lányom küldött egy meghívót arra az ismerkedős oldalra, ahol kiderülhet többek között, hogy sokak teóriája igaz lehet: a világon mindenki mindenkinek az ismerőse. Először nem nagyon hozott tűzbe a dolog, de miután kiderült, hogy egy csomó, általam komolynak tartott ember is tagja a "klubnak", hát körülnéztem. Elég sok ismerőst találtam, még olyat is, akivel egy oviscsoportba jártunk… Képzelhetitek mikor volt az; már legalább térdig ér az ősz szakálluk… Kíváncsiságból beírtam annak a barátnőmnek a nevét, akivel még az általános iskolában legjobb barátnők voltunk. És visszaírt, és ő volt az tényleg. Felidéztük a legnagyobb poénokat, csínytevéseket, és néhány napja találkoztunk is, és úgysem hiszitek el, mit tudtam meg róla… Az hagyján, hogy már kétszer elvált, egyedül neveli a kislányát, de néhány hete kiderült róla (is), hogy 2-es típusú diabetesze van!!! Na, gondoltam - és mondtam is - soha jobbkor, jobb helyen (ahol a szükség, ott a… Segítsééééég!).
Valahogy a betegségekre terelődött a szó (az egyik osztálytársunknak például, akibe mindketten szerelmesek voltunk, két éve szívinkfartusa volt), és akkor elkezdett panaszkodni, hogy a veséje folyton rendetlenkedett, kövecske is volt benne, amit ki is piszkáltak onnan, de amikor a szokásos vérvétel eredményét kézhez kapta, a doki közölte vele, hogy húú, elég magas a cukra… De már megint túl sokat dumálok (pötyögök), miközben rá tudtam venni, hogy (terápiás célzattal) néhány sorban mesélje el itt (is), ő (is), hogy s mint él mostanában, amióta kiderült, hogy legalább olyan magas van neki is, mint nekem volt… mármint vércukorszintje. Legközelebb Csilla mesél Nektek, kedves felnőttek!
2006. június 9., péntek
Újra itt van, újra itt van…
…újra itt van a nagy csata… mert azért az volt, de győztesként más színben látom a világot…
Mi változott? Valami bennem. Azzal, hogy fény derült 2-es típusú cukorbetegségemre - húú, emlékszem, milyen furcsa volt először leírnom ezt a tényt -, rengeteg mindent meg kellett tanulnom. Önfegyelmet (nem, nem szedek többet a tányéromra), türelmet (megvárjuk, hogy a kombinált bogyó javítsa az "összhatást"), egészséges versenyszellemet ("leelőzni" önmagam), és küzdeni akarást (csak még egy felülés…). Az eltunyult ÉN-emnek vége lett. Milyen vagyok most(anában)? Először is legalább tíz kilóval könnyebb. Aztán fürgébb, jobb a kedvem, tehát nem csak testileg, lelkileg is "megkönnyedebbültem". Odafigyelek arra, mit eszem, mivel és főleg, mikor. De ettől nem azt érzem, hogy le kell mondanom valamiről, hanem inkább kaptam. Új ízeket, új fogásokat, új ételeket, új recepteket… nyitottam egy új(ujjujj!) fejezetet is - szó szerint - a konyhapolcon, egy dobozba dobálom azokat a recepteket, amelyek egészséges ételek elkészítésének titkait rejtik. A három, szinte halálos "fehér port" (fehér cukor, -liszt és só) rövid pórázra fogtam: teljes kiőrlésű lisztet használok sütéshez, főzésnél inkább csak hadarok… akarom mondani habarok, és - ezt bevallom nagyon nehéz volt megszoknom - kevesebbet sózok… Szinte sóporszemről-porszemre fogtam vissza magam, hogy nehogy "elvonási" tüneteim legyenek… És igen, nehéz volt az elején, bitang nehéz, hogy ne tömjem degeszre magam a vasárnapi ebédeknél, hogy a gyerekek kedvenc cukrászdájában ne rendeljek semmit (már szóltam a főcukrásznak, hogy kerülhetne egy-két kalóriaszegény nyalánkság is a pultra…) A sport már nehezebb kérdés volt, mert elég szégyenlős vagyok, útálom, ha néznek, miközben izzadok hasazás közben, és az erőlködéstől dagadnak a homlokomon az erek… ezért kerestem egy olyan sportodút, ahová csak nőnemű lények járnak… Azért nem viszem túlzásba… (kutyából nem lesz szalonna, csak mondjuk egy kis zsírszegény kutyamellsonka…), a sok futást meguntam, inkább tornázni járok, és hastáncolni… jajj, ezt nem akartam elmondani, na mostmár mindegy. Egy kis pocak kimondottan jól jön a táncnál, aszongyák…
2006. június 5., hétfő
Új(ra) én!!!
Most ne firtassuk, mi volt ez a nagy csönd. Pont az. Erre volt szükségem. (Meg volt még közben ronda baleset, hosszú utazás, macskaműtét, miegymás… szóval elvitorláztam egy kicsit az Élet Tengerén…) A lényeg, hogy itt vagyok. És hogy vagyok? Használhatnék olyan nagy szavakat, hogy újjászülettem, meg soha nem voltam jobban, de úgysem tudnám visszaadni betűkben, leírni azt az érzést, ahogy megváltozott az életem. Jobban mondva az életem minősége változott meg. Kettes típusú cukorbetegségem nem múlt el, de "átalakult". És vele együtt én is. Megtanultunk egymással élni. A diabéteszem nagyon sok dologra megtanított, és most már hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen "lapot" osztott nekem. Ha annak idején nem megyek el arra a rutinvizsgálatra, nem derül ki, hogy cukros vagyok, és akkor valószínűleg néhány év múlva már valamelyik szörnyű szövődményétől szenvednék. De ehelyett lefogytam, a test(em)mozg(at)ás(a) az életem része lett, és az egészséges táplálkozás elhivatott követője lettem. Sokszor még a családom megrögzöttebb és elutasító tagjai is beállnak lobogó zászlajam alá, mellém a csatasorba. Egészségesebbnek, fittebbnek érzem magam, mint húszévesen (se). Ezt a sikert nem értem volna el szeretteim támogatása nélkül (Köszönöm Nektek, hogy kitartottak mellettem, elviseltetek, és egyikőtök sem költözött el a nagyihoz! Könnycsepp szememből kimorzsol…), sokat köszönhetek a sarki zöldségesnek (Hálám üldözi, Pista bácsi, hogy mindig félreteszi nekem a legszebb, legfrissebb, legharmatosabb darabokat!), persze magamnak is (Köszi, öreglány, jók vagyunk együtt… egyben…), és végül, de nem utolsó sorban a dokimnak, aki azt a kombinált bogyót ajánlotta, melynek (is) köszönhetően a vércukorszintem mindig a legjobb értéken áll!Érdekelnek a részletek? Folyt. köv.!
2006. január 5., csütörtök
Éhes psziché(m)
Pedig aszonták, hogy ez az új módszer éhezés-mentes. Pedig tényleg eszem. Mégis úgy érzem, mintha éhes lennék. De tutira nem lehetek, mert legalább ötször eszem egy nap. Szerintem a pszichém éhezik… Tojást egész nap ehetek például. De hiába eszem meg egy tányér rántottát (pedig nagyon jót csinálok, fokhagymával, hagymával és kakukkfűvel), ha sült szalonnát kívánok hozzá… és mit eszek helyette? Sajtot. Hát zongorázhatnám a különbséget. Sajnos.
Azért elég nyomasztó a tudat, hogy cukorbeteg vagyok, még akkor is, ha ez az új 2in1 gyógyszer (Azért sem írom ki a nevét! Hülye leszek ingyen reklámot csinálni nekik!!!) teljesen rendbe teszi a cukorszintemet. Ugyanis csökkenti a szervezet inzulin iránti érzékenységét, és nem a hasnyálmirigy inzulintermelését fokozza (hisz az egy idő után bemondhatja az unalmast, és akkor tutira inzulint kellene az embernek kapni.)
Ja, és próbálom teljesen kitiltani a cukrot a konyhámból. Vettem egy olyan folyékony édesítő-szert, amiben nincs az az anyag, amitől a kísérleti patkányok agydaganatot kapnak… A családom tagjait is megpróbálom átállítani arra, hogy fehér, gyakorlatilag hosszútávon mérgező cukor helyett édesítőt, vagy legalább barna cukrot egyenek. A teájukban már édesítőt csepegtetnek!
2006. január 3., kedd
Újjé(v)!
BÚÉK mindenkinek! Én állati jól érzem magam, bár ez volt az első szilveszterem, amikor nem ittam alkoholt és direkt nem fogadtam meg semmit… viszont megszegtem az új fogyókúrám összes szabályát. Arra kell (kéne) figyelni, és szigorúan be-(kéne)-tartani, hogy bizonyos ételeket bizonyos napszakokban, óráig ehetek. Igen ám, de az én éhségem nem ismeri az órát! Éjfélkor megettem három csokis masnit, de pszt!
A napokban kipróbáltam a teljes kiőrlésű búzából készült, förmedvény, íz-mentes, barna színű tésztát, és nem jött be. Papír íze volt, és rágtam, csak rágtam… Ja, de kenyeret sütöttem magunknak, bio-teljes-kiőrlésű búzából. A lányok elrágcsálják, a nagyobbiknak kifejezetten ízlett. Szalonnát evett hozzá…
A férjem kijelentette, hogy nem neki van 2-es diabetesze, hanem nekem, úgyhogy bocsássak meg, ő a fehér kenyeret választja… Nekem ízlik. Mármint a kenyér. Úgyhogy délig eszem kenyeret is. A rém-unalmas salátákhoz rengeteg-féle öntetet (szigorúan cukor-menteset) kotyvasztok. Majd meglátjuk, hatásos-e ez az új diéta. Egyébként nem nagyon potyognak a kilóim, valahogy stagnálok. Viszont ez az új 2in1 gyógyszer meg kell állapítanom, hogy nagyon hatásos. Tökkkkéletes a cukorszintem!!! (És nem is drága.)
2005. december 28., szerda
Új fogyi - új esély
Nem vagyok teljesen ép. Az hagyján, hogy 2-es diabeteszem van, de az agyam is meglágyult. Merthogy mikor kezd az ember - aki ráadásul cukorbeteg - új diétába? Hát persze, hogy karácsony környékén! Amikor a konyhám úgy néz ki, mint egy menza, ahová lépek, kaja-kellék, a hűtő roskadásig, a kamráról nem is beszélek. Merthogy a módját azért megadjuk! Ha már én nem ehetek kedvemre… vagyis majdnem hogy kedvemre ehetek, csak mindig elfelejtem. Ja, az új diéta. (Kicsit csapongok, mert még hat embernek kell ajándékot vennem, és foggggalmam sincs, hogy mit, hol, milyet és főleg: MIKOR?!?!?!? Úgyhogy az agyam egy kicsiny része most, ebben a pillanatban is azon rágódik…) Az a bizonyos, mostanság nagyon divatos fogyókúra, ami őrületszámba megy. Már a zöldséges csajszi is ezt "csinálja", és egy hónap alatt ledobott magáról (és nem a bükkfa klumpáját) öt kilót! Na, mondanom sem kell, átrágtam magam félig meddig… nem, nem az egyben sült fasírtomon, hanem a könyvön. Elsőre jónak tűnik… Folyt. köv.!2005. december 6., kedd
Mutasd a diétád, megmondom, ki vagy…
Én nem tudom, Ti (Te, Önök, Ön, Maguk, és a Többiek… tegeződjünk inkább, úgyis én vagyok az idősebb…) hogy vagytok (ha egyáltalán vagytok) vele, de én nagyon bepánikoltam, amikor kiderült, hogy magas a vércukrom, mit magas, olyan magas, hogy bátran felállították a kórképet: 2-es számú diabetesem van… Azt gondoltam, hogy meg vannak számlálva a napjaim (jó, azok valamelyest tényleg meg vannak számlálva, de úgy gondoltam, hogy a Fentiek két kezükön meg tudták számolni, mennyi van még hátra nekem a földi létből). Azonnal végrendelkezni akartam, a rendelőből jóformán ásóért indultam volna, és valahol a parkban (saját kert híján), a szökőkút környékére elkapartam volna magam.
Aztán persze szép lassan megértettem, hogy nem eszik olyan forrón a kását (vagy azt kerülgetik?!), de a lényeg, hogy nem szórják meg cukorral a tetejét. Mindennek a lényege a diéta. A mértéktelen zabálás (amiben én a magam részéről vittem a pálmát, meg az összes többi ehető, kalóriadús, zsírban és koleszterinben gazdag, fincsimincsi dolgot) visszafogása.
Én nem vagyok egy kitartó típus, úgyhogy nagyon szenvedek. Nehezen fogynak rólam a kilók. Persze mindenki esküszik valamilyen módszerre. Szerencsére, nekem még nem kell számolgatni a kalóriákat, de azért jó lenne tudni, hogy mások hogy csinálják. Mármint nem AZT, hanem a diétát. Tényleg, ismertek olyat, akinek 2-es diabétesze van? Vagy inkább: lehet, hogy Te is egy cipőben jársz vele(m)?
2005. november 3., csütörtök
Talp-alávalók
Nincs valami jó kedvem. Most jövök az esti kocogásból. Nem mondom, hogy szeretem… Elkezdeni a legnehezebb. Beöltözni ebben a farkas-üvöltő hidegben. Húúúú… Ja, és iszonyú összeget költöttem futó- és sétálócipőre, hisz az orvosom direkt a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a lábamra. (Esténként a kisebbik lányom tart "talp-mustrát". Tükör helyett ő nézi meg, hogy nincs-e sérülés a talpamon. Nagyon szigorúan veszi, és addig nem feküdhetek le, amíg meg nem vizsgált…) Kerülni kell a sérüléseket, és kényelmes cipőket kell hordani. Nekünk, diabeteszeseknek, nagyon kell vigyázni a lábunkra. Főleg sportolás közben.
Sportolás, testmozgás, egészséges életmód… Ma is rettenetes volt. De szerencsére találtam egy jó kis parkot, amit már ötször körbe tudok futni, és csak utána kezd el szúrni az oldalam. Így sípolva hazasétáltam. Minek ez az egész hajtás?! Hisz még mindig nem fogytam egy grammot se!!! Állok a mérlegen, és még mindig jóval hetven fölött van a mutató. És az állandó kalória-számolgatás! Sosem tudtam, hogy 100 gramm csicsókában 30 Kcal van…
2005. november 1., kedd
Mamma mia, diéta!!!
Amikor annak idején, amikor kiderült, hogy diabéteszem van (2-es típusú, ha még nem mondtam volna), először is megmérték a súlyomat, majd felmostak a padlóról, amikor meghallottam, hogy mennyi mázsa vagyok. Hetvenöt! Az még gombócból (például gombócot sem ehetek kedvemre) is sok, nem kilóból! Aztán vérnyomásmérés. Magas volt, de kinek ne lenne magas, amikor néhány nappal előtte közli vele a háziorvosa, hogy cukorbeteg?! Na nem a háziorvos, hanem én…
Aztán ami a legfurcsább volt, hogy megvizsgálták a lábamat. Igen, a talpamat, meg a lábfejemet, hogy nincs-e rajta nehezebben gyógyuló sérülés. Az enyémen példának okáért volt egy kisebb, ami már hónapok óta nem akart begyógyulni. (A benőtt lábkörmömet próbáltam házilag megműteni, de nem sikerült, és a seb ott maradt, makacsul, de nem zavart annyira.) Ez is az egyik jele a cukorbetegségnek, hogy a lábon nehezen gyógyuló sebeket fedezünk fel.
Aztán mértek vércukrot így, úgy, vettek vért mindenhogy, és csak az jött ki, hogy 9mmol/l. Ez magas. De nem annyira! És akkor jött, hogy saláta, meg ilyenek. Na ez is nehéz volt. A salátát magamba gyűrni. Egész életemben imádtam enni. Jó, zsíros, magyaros ételeket. Most is összefut a nyál a számban, ha egy kis malacsültre gondolok… De már csak a családomnak készíthetem el malackát… De azért módjával, mert őket is diétára fogtam, de legalábbis, amióta megtudtam, hogy diabéteszem van, több gyümölcsöt teszek ki az asztalra. És általában csak én rágcsálom őket mélabúsan.
2005. október 31., hétfő
"Egy kicsi mozgás mindenkinek kell…"
Kedves rajongóim, olvasóim, Ti ott rengetegen a monitor átellenes oldalán! Elnézést, hogy nem írtam eddig. Azért, mert úgy éreztem, mégsem megy. Most ott tartok, hogy kezd elegem lenni ebből az egészből! Az rendben van, hogy cukorbeteg vagyok… illetve, dehogyis van rendben, de mit tehetek?!
Hát ez az. Hogy mit KELL tennem?! Az hagyján, hogy a vasárnapi ebédkor (lelkileg) a saját kezemre kell csapni, ha netántán Juliska néném túrós-meggyeséből akarok szedni a tányéromra. Merthogy az én tányéromról ki vannak tiltva az ilyenek. Na nem Juliska néni, mert ő alig férne rá (úristen, nem tudom, honnan van lelkierőm ilyen szánalmasan rossz poénokra…), hanem a cukor. Hogy mi van helyette? Saláta. Meg barna kenyér. A wellness- és életmód magazinok főszerkesztői örömkönnyeket hullajtanának, ha meglátnák, mennyire egészségesen kezdtem el… létezni. Ez az én 2-es diabetesem arra bírt rá, hogy át- és megreformáljam az étrendemet.
Tehát szerencsére - azt mondta az orvosom -, nem annyira súlyos a cukorbetegségem, így egy kis tornával, meg diétával kordában tartható. Jelentem, nem megy könnyen. És hát a futást is ajánlotta az orvosom. Ha azt mondom, igen nehezemre esett kimenni futnom, enyhe kifejezés. A nagyobbik lányom hősiesen mellém szegődött, így nem volt apelláta. Az első kör után szúrni kezdett az oldalam, és elegem lett, hogy a kutyasétáltató nénik engem bámulnak, sőt, úgy éreztem, egyenesen mulatnak a piros melegítőalsómon… Aztán egyik kör után jött a másik. Na jó, azt azért nem mondom, hogy már nem tudnék meglenni a reggeli futás nélkül. Mert irtózatosan nehéz felkelnem hét helyett fél hatkor, és a deres fűre mért első lépésem a legnehezebb, de amikor már bemelegszik az ember lánya, nincs, aki megállítsa! Huh, azért általában öt kör után feladom, és inkább sétálok. Azt mondta az orvosom, hogy az is nagyon jó kalóriaégető, ha sétálok.
2005. október 26., szerda
Cukros lajtorja
Szóval az én hasnyálmirigyem képes ugyan inzulint termelni, de nem kielégítően, ezért a szervezet próbálja felvenni a versenyt, és loholva úrrá lenni ezen a káoszon, ami a hasnyálmirigy környékén alakult ki, ami azért hosszabb-rövidebb ideig sikerül is neki, de egyszer csak az inzulintermelő sejtek kimerülnek, és akkor már tényleges inzulinhiány lép fel.
Régebben időskori (kösszépen!) cukorbetegségnek is nevezték, de diagnosztizáltak gyerekkorban is ilyen típusú diabetest. A betegek (akik nem is tudják magukról, hogy azok) 80%-ka túlsúlyos. Kövérkés, zsíroskás, mint én, és azt hiszi, hogy minden oké. Pedig lehet, hogy nem. Tunnyadt (én is az voltam, vagyok is néha…), lusta (én is az voltam, vagyok is néha…), imád enni (én is imádtam, és még mindig imádok), utál mozogni (én is utáltam, és utálok most is, de most muszáj, ha azt akarom, hogy az egészségeshez közeli szintre szorítsák vissza a cukorszintemet...) A 2-es diabetes rejtőzködő, alattomos betegség. Én sem tudtam, hogy cukorbeteg vagyok, pedig biztos, hogy évek óta ott... vagyis itt settenkedett bennem.
Amikor kiderült fél éve, hogy mi a helyzet, egy rutinvizsgálat során szembesültem a tényekkel. Amikor megtudtam, végig jártam a klasszikus "tagadás-kétségbeesés-depresszió-megoldás keresése" lajtorjáját, és most az utolsó előtti és az utolsó között ingázok… Ott tartottunk, hogy ugyebár kiképeztem magam 2-es diabetesből. Nem hagytam, hogy legyűrjön az önsajnálat (csak néha, még ma is), mert az nem én lennék. Voltak eléggé meredek és mély mélypontjaim, időszakaim. De úgy döntöttem… bár igazából nem döntés kérdése, mert a 2-es cukorbetegség nagyon jól karbantartható, vagyis de, pont, hogy DÖNTÉS, AKARAT kérdése, mert igen drasztikus életmód-váltás a feltétele annak, hogy jól érezzük magunkat (már megint a királyi többes…magam. Jól érezzem magam.), és elkerüljük (-jem) a cukorbaj rémisztő szövődményeit.
2005. október 24., hétfő
Irigy hasnyálmirigy
Az ÓRIÁSI érdeklődésre való tekintettel, és mert szétvet mindenkit a kíváncsiság itt a freeblog hasábjain, lerántom a leplet. Megpróbálom elmondani, mi a különbség az 1-es és a 2-es diabetes között. (Van ám egy harmadik csoportja is, amit terhességi cukorbetegségnek hívnak, és mint a neve is utal rá a várandósság alatt ismerik fel. És hogy fokozzam a kedélyeket, vannak még ezeken kívül is, speciális diabétesz típusok) Bár elég zsenge cukorbetegnek számítok - már nem a koromnál fogva, hisz mint említettem négy és fél ixes vagyok, és bár sokan nem szoktak dicsekedni a korukkal, én egész jól érzem, vagyis éreztem magam a bőrömben egészen addig, amíg ki nem derítették, hogy diabetes-em van… -, úgyhogy én is csak most tanulom. A "továbbképzés" féléves vizsgáit teszem, hiszen kábé hat hónapja kell nekem, mint nem mai csirkének együtt élnem "Édesemmel", a cukorbajommal.
Szóval volt egyszer, hol nem volt… Az 1-es típusú cukorbetegségben a rosszul működő immunrendszer elpusztítja a hasnyálmirigy inzulintermelő szigetsejtjeit. Előbb-utóbb teljes inzulinhiány alakul ki, ennek következményeként a szőlőcukor nem tud bejutni a sejtekbe, a sejtek viszont "éheznek". És mivel az inzulintermelő sejtek elpusztulnak, a betegek csak inzulininjekcióval tarthatók életben. Ez elég ijesztően hangzik, és tényleg az, a valóságban is elég ijesztő. Jellemző az 1-es diabetesre, hogy gyerek-, vagy fiatalkorban diagnosztizálják, de igazából bármely életkorban előfordulhat. Mint mondtam, nem vagyok mai csirke, gyerek, meg fiatal pláne nem, úgyhogy én a 2-es típusú cukorbajból képeztem ki magam.
Szóval a mi (jajj, még mindig olyan fura így írni…) hasnyálmirigyünk… na jó, ez a királyi többes szám így nem jó. Az én saját hasnyálmirigyem, a példának okáért képes ugyan inzulint termelni… (Hoppá, bent felejtettem a sütőben az almás pitét… mindjárt folytatom, kérem, maradjanak velünk, ne kapcsoljanak más csatornára… Műsorunk második felében elkalauzoljuk Önöket a Langerhans-szigetekhez, és környékére, a hasnyálmirigy állományomra…
2005. október 23., vasárnap
Édes depi...
Annyira rossz, úgy érzem, hogy az emberek látják rajtam a bajomat, és bámulnak. Pedig tudom, hogy nem látható… de nagyon rossz a tudat, hogy beteg vagyok… Tényleg, és akkor mi van, ha nem is vagyok beteg. Annyi orvosi műhiba történik manapság. Félremérték volna a vérvételnél a szintemet? Lehet, hogy teljesen rendben van, nem is magas. A számítógép megbolondult, vagy az asszisztensnő leöntötte kávéval, mármint a frissen printelt leletet, amikor az egyik dokival hancúrozott a nyomtatón, és elmosódtak a számok… így jött ki, hogy olyan hú de magas a cukrom… Ááá, tényleg magas. Cukorbeteg vagyok. Azért jobb, mintha mondjuk ebolás lennék. De miért pont én?!
A doktornőm nagyon rendes volt, azt mondta, ne izguljak, a 2-es
típusú cukorbetegség nem (mint ahogy az 1-es sem) halálos. Azt is
elmondta (és ekkor majdnem elhánytam magam), hogy régen nagyon
romantikusan csengő "mézédes húgyár"-nak is hívták a diabetest (latinul
nem jegyeztem meg). Annak idején ugyanis - jó kis számítógépes
laboratóriumok híján ugye -, a doki bele-belekortyolt a vizeletbe, és
úgy állapította meg az illetőről, hogy cukorbeteg-e… És bár
az egész életre szóló betegség, megfelelő kezeléssel nagyon jól karban
tartható. Kösz.
Az én 2-eském úgy néz ki, hogy évek óta alattomos módon lappangott bennem úgy, hogy semmilyen különösebb tünetet nem fedeztem fel magamon. Bár így visszaemlékezve, talán voltak jelei. A szám sokszor kiszáradt, a bőröm viszketett (hiába vettem jobbnál jobb, mindenféle olajokkal dúsított testápolót… arra gyanakodtam, hogy túlklórozzák a vizet, és kiszáradt a bőröm… vagy a szoláriumtól…), a kezem zsibbadt, de az sem volt annyira vészes… De hogy én nem fogom magam combon szúrni soha, az tuti, hisz a gyerekek ujjából sem merem kivenni a szálkát…
A doktornőtől minden segítséget megkaptam, rengeteg kiadványt
adott, és elkezdtem kiképezni magam cukorbeteg-ismeretből. Mert úgy
döntöttem, felveszem a kesztyűt, és nem hagyom, hogy holmi 2-es
diabéteszek kicsináljanak! De szúrni, azt biztos, hogy nem fogom magam…
Nem lehetne inkább az ampullából meginni az inzulint???
2005. október 22., szombat
Cukros a vérem ... végem!!!
Április végére azonban már bebizonyosodott. Diabéteszem van, méghozzá 2-es típusú. Ahhoz képest, hogy eddig annyit tudtam a cukorbetegségről, hogy aceton szagú a lehelete az embernek, egész nap iszik… tényleg, mostanában milyen sokat ittam, és állandóan pisilni jártam. De azt hittem, hogy csak nem akar elmúlni egy alapos felfázás… még örültem is, hogy többet iszom, mert amúgy nem szeretek inni, ha nem vagyok szomjas, és mindenhonnan azt hallottam, hogy naponta legalább két liter folyadékot kell(ene) innunk. Hát nekem megvolt a napi három liter is. Aztán alig bírtam végig ülni az értekezleteket.
Este elbőgtem az otthoniaknak, hogy mi van, és hogy ha lehet, olyan vízelmosásos temetést rendezzenek majd nekem, mert az nem csak szép, de hasznos is. Egy csomó tápanyag jut a földbe általam… és RENGETEG cukor… Merthogy diabéteszes vagyok. Olyan furcsa kimondanom. Laci nyugtatgatott, hogy ááá, az semmi, ő meg epés. Az én megjegyzésem is az volt erre. A lányaim már komolyabban vették a dolgot, egy csomó mindent kinyomtattak a Netről, amíg a pamlagon bőgtem.
Én először el sem akartam olvasni, hisz csak a cukorbetegség lehetséges szövődményei, és annak tragikumai lebegtek a szemem előtt. Hogy biztos le kell majd amputálni a lábamat - Kriszta, a tizenöt éves erre azt mondta, hogy fél lábbal is simán labdába rúghatok, ott van például a Paul McCartney felesége… szívinkfartust kapok, jobb (rosszabb?) esetben szélütést, minek következtében krumplipempővel etetnek majd életem végéig, de az is lehet, hogy "csak" megvakulok, és sosem látom az unokáimat…
2005. október 21., péntek
Ez diabétesz lesz?
Április elsején (mikor máskor?!) derült ki minden. Amikor a dokinő megmutatta a vérvétel laboreredményeit, majdnem szívszélhűdést kaptam. (Pedig a szívemmel semmi gond nem volt). Tulajdonképpen egyik szervemmel sem volt semmilyen - általam érzékelt - gond, orvosnál nem voltam sac per kábé másfél éve. Azt is mondta, hogy ez bizony magas. Nagyon magas. És az orrom alá dugta a papírját, rajta a számok, feketén, fehéren bámultak rám: 9 mmol/l-es vércukorérték, vizeletcukor pozitivitás… ez nekem kínai.
Azt láttam, hogy magasabb, mint a megengedett, de nem tudtam, hogy ez mit jelent, gondoltam elcserélték a leletet, nézzenek már utána. Megpróbáltam viccel elütni a dolgot, hogy lehet, hogy nem kellett volna éhgyomor helyett három francia krémessel a hasamban vérvételre menni… De a doktornő nagyon komolyan nézett, nem akart nevetni, és ettől már nekem is összeugrott az amúgy üres gyomrom. De hát erről nem volt szó! Én csak a jogosítványomat szerettem volna meghosszabbítani, és ezért a kötelező rutinvizsgálat miatt hagytam, hogy vért vegyenek tőlem. És aztán jön ez a hideg zuhany. Hogy cukorbeteg vagyok. Én.
Hm… Lássuk csak. Margit néni a harmadikról. Naftalin és aceton szaga van, bár csak ez utóbbi utal rá egy leheletnyit, hogy cukros. Róla elhiszem, hogy cukorbeteg, hisz hetven fölött ez már nem meglepő. Aztán még azt is tudom, hogy van, aki ezzel születik, van, akinek a várandóssága alatt nő meg a cukra. De hogy egy rutinvizsgálat során derüljön ki, egy teljesen egészséges emberről, hogy diabéteszes, az hihetetlen. Panaszom, tünetem sem volt. Nem is szeretem az édességet. És nem is vagyok öreg! Másodvirágzásom élem, és igenis jól érzem magam a bőrömben. Idén voltam negyvenöt, és vonzóbb vagyok, mint fénykoromban! Egy kis párna itt, egy kis husika ott, de legalább van mit fogni rajtam! Na jó, az igaz, hogy derékban talán erősebb vagyok a kelletténél… olyan alma-forma… de az az én koromban már megengedett, nem?! Egész héten dolgozom, a beosztottjaim le- és kifárasztanak, viszem a céget a hátamon, még majd elmegyek a sok szőke kiscsaj közé szpinningelni, vagy mi. Elég nekem a heti nagybevásárlás, végigcaplatni a piacon, egyenként fél mázsás csomagokkal a kezemben! Nem beszélve arról a maratoni távról, amit egyik-másik plázában futok le fizetésnapon… Kinek van kedve még ezen felül mozogni?!
